Úri huncutság ez ma már. Inkább másodkézből a magyarázat magyarázatának a magyarázatát olvassuk, amely persze mindig tévelygés. De Szűcs Ferenc annak a nemzedéknek a tagja, aki leül a karosszékbe, kezében megcsörren a papír, és olvas. Ráadásul minket is olvasásra és kérdezgetésre ösztönöz.
Ezzel a könyvvel beszélgetni kell, no meg gondolkodni rajta. A mai világ kérdéseivel ülhetünk le Kálvin mellé. Például ezzel: hogyan tudunk ma hidat verni az individuumok és közösségi identitások közötti? Hiszen mindenünnen az egyénieskedés árad, mégis soha nem látott vágy van a közösségre! Vagy: meghatározottak vagyunk? Isten egy nagy könyvbe eleve megírta, mi lesz velünk? Nyilván nem. Akkor minden csak úgy esetlegesen történik? Bármit megtehetünk? Teljesen szabadok vagyunk? Nem így van.

Szűcs Ferenc a végletek közötti egyensúlyra tanít genfi mesterével. Megfogja a kezünket, és bevezet a templomba, amelyben Kálvin olyan otthonos volt. Jól megfontolja, melyik bejárat az, amelyiken be kell mennünk. Körbejárjuk vele az egész teológia gyönyörűen kifaragott szent várát, és a legszebb ajtón beléphetünk vele a Titokba. Szűcs Ferenc azt mondja, ez a körbejárás, a megfelelő ajtó kiválasztása Kálvin sajátja. A reformátor elfogadja, hogy rengeteg érdekes út, sok emberi okosság vezethet el a Szentség helyére, de ő nem a mellékbejáraton szeretne bemenni, hanem a legkülönlegesebb, leggyönyörűségesebb ajtón. A Szentháromságot ugyanis lehet magyarázni, meg lehet próbálni leírni, kereshetünk rá értelmező képeket, lehet őt érthetővé tenni, de ennél sokkal értékesebb, amikor azon a nyomon járunk, ahogyan ő maga mutatja meg magát. Ez a kegyelmi kiválasztás üzenetének a lényege.
Szűcs Ferenccel azért jó együtt gondolkodni, mert nem akarja mindenáron kiegyenlíteni az egymásnak ellentmondó gondolatokat. Hagyja egymásnak feszülni azt az örök dilemmát, hogy az ember szabadsága és Isten kiválasztása együttes valósága az életnek. Ugyanakkor a szabadság oldaláról is magyaráz: Isten nem elbizonytalanítani akar, nem megfosztani, hanem örök életet adni – de nem köti magát az orrunkra. Kálvin egyfajta aranyláncot forraszt egybe szemtől szemig, és ezzel az isteni logikával juttat el minket arra a felismerésre, amelyet csak az Urat dicsőítve mondhatunk ki: eleve kiválasztott szentjei közé tartozhatunk.
Csak azt sajnálom, hogy ezt a könyvet sokan nem fogják elolvasni, mert Szűcs Ferenc latinos kultúrája már nem az övék. Aki mégis veszi a bátorságot és segítségével szeretne közelebb jutni az igazsághoz – a szabadosság és a determinizmus Szküllája és Kharübdisze között szeretne hajózni –, annak nagyon tanulságos olvasmány lesz a Kálvin olvasása közben című mű.

Fekete Ágnes

Újból és újból át kell gondolnunk tételeinket, amelyek istenismeretünkre, világismeretünkre és önismeretünkre vonatkoznak. Másrészt ez a könyv is folyamatos olvasás közben született, nem Kálvin műveinek letétele után, amely sűrítve summázná, hogy mi teológiájának lényege.
Éppen ellenkezőleg, lenyűgöző alapossággal és kitekintéssel, Kálvin újraolvasására és faggatására buzdít. Az összefüggések feltárásával és részletes elemzésével kedvet kelt bennünk ahhoz, hogy kezünkbe vegyük Kálvin műveit.
A könyv szerzője komoly figyelmeztetést ad minden olyan törekvéssel szemben, amely csak egyoldalúan, sajátos szempontból akarja láttatni Kálvint. Mert a nagy reformátor munkája és hatása átfogóbb volt, mint a református ortodoxia öt tételében kiábrázolt kálvinizmus (195), vagy mint a barthiánus Krisztus-központúság referenciája, vagy mint a pneumatológiai vagy ekkléziológiai Kálvin-interpretáció (78).
A szerző rendszerezi Kálvint, de nem skatulyázza be, hogy eltehetnénk, mint egy előhúzható, önigazoló zsebkálvint. Kálvinnal együtt tudja, hogy az ember saját elméje „mindig is bálványkészítő műhely volt” (Inst 1.11.8), ami a kálvini józanságot és őszinteséget kockába fagyasztaná. Ám Kálvin nem azáltal lesz időszerű, hogy idézgetjük, hanem úgy, hogy inspiráló forrásként tekintünk rá, akivel párbeszédbe elegyedünk (191). A szerző kérdez, és kortárs teológusként visszamegy a reformáció korába, hogy kibontsa Kálvin számunkra ma is releváns tanításait, beleértve a teremtésvédelmet (45, 77), vagy a világi hatalommal szembeni magatartást (177). Élővé, aktuálissá teszi Kálvint.
Górcső alá veszi azokat a sztereotípiákat, amelyeket Kálvinhoz társítunk, akár negatívakat, akár pozitívakat. Olyan fontos kérdéseket tesz fel, amelyek rámutatnak Kálvin gondolatainak eredeti üzenetére, s ezzel együtt az esetlegesen rárakódott magyarázatokra is.
Mennyiben és milyen módon vezethető vissza a nemzeti öntudat Kálvinra, ahogyan Illyés Gyula versében megfogalmazta? (16) Kálvin gazdaságetikája igazán olyan egyszerűen megalapozta a kapitalizmus szellemét, ahogyan Max Weber alapján véljük? (28) Miért gondolunk Kálvinra embertelen, szigorú vezetőként, úgy, mint akire nem volt hatással a humanizmus emberszeretete? (41) A gyülekezeten túl (ahol az egyház ismertetőjegyei teljesülnek: Isten Igéje hirdettetik és élnek a szentségekkel) valóban nem beszél Kálvin egy, egyetemes egyházról, mint nagyobb egységről? (58) Kálvin csakugyan a demokrácia atyja, ahogyan leegyszerűsítve elképzeljük, vagy inkább a hatalommegosztás hangsúlyozásán keresztül járult hozzá mai államformákhoz? (64–66) Tényleg olyan, mindenre kiterjedő determinizmust hirdetett az eleve elrendelésben, amely a modern kor filozófiai vagy természettudományos vitáiban is előtérbe kerül, vagy sokkal inkább a megigazulástanból fakadó következménnyel van itt dolgunk? (101) Miért nem a Róm 8,30 klasszikus felosztása sorrendjében tárgyalta az üdvrendet az Insitutioban? (54, 111) Van-e olyan Kálvinhoz visszavezethető kettős predestináció, ahol egy bűnös ember sem kárhozik el? (119)
A könyv átívelő motívumokkal, témák szerint veszi sorra azokat a kérdéseket, amely a szerző tollából évek alatt kerültek papírra, akár önálló téziseket tartalmazó tudományos cikkek, akár népszerűsítő előadások formájában. Ebből következően a tanulmányok nem csak Kálvin gondolatainak visszhangját, hanem azoknak az időszakoknak a lenyomatát is hordozzák, amelyekben az írások születtek. Nagyon fontos értéke a könyvnek, hogy nem kerüli el a kényes kérdéseket, sőt azzal a világos józansággal és őszinteséggel tárgyalja azokat, amire éppen a mai, sokszor udvariaskodó, mellébeszélő köz- és egyházi életünkben nagy szükségünk lenne.
Azzal, hogy a szerző magát szerényen „Kálvin egyik olvasójának” tartja (10), immár olyan minősített jelzővé tette a „Kálvin olvasója” kifejezést, amely a „kálvinista eszmék hirdetője”, a „kálvinista lelkész”, a „Kálvin magyarázója”, vagy a „Kálvin követője” sokszor polemikus méltóságjelzőkön túl alázatra int bennünket.
A szerző jellemző módon, egy kiérlelt képben foglalja össze Kálvin korának kontextusát, amely Isten munkájának impozáns, gótikus színtere és a magára találó humanista ember határán helyezkedik el.
„A gótika, párhuzamosan a skolasztikus teológiával, a Deus semper maior jelszavának jegyében az ember parányi voltának hangsúlyozásával emeli ki Isten nagyságát. A gótikus katedrálisok égbe törő boltívei a belépő számára azt az érzést sugallják: nagy az Isten, és te parányi teremtény vagy, ember. A szinte testetlen szobrok égbe mutató felkiáltójelként emlékeztetnek arra, hogy nem a földi siralomvölgy, hanem az ég az igazi hazánk. Ezzel szemben a humanizmus emberképét emblematikusan fejezi ki Michelangelo Ádám teremtése című freskója a Sixtus-kápolnában. A kép értelmezésére azért is fontos figyelnünk, mert a két, egymás felé mutató ujj mai felfogásunkban inkább az istenkeresés, a felé való vágyódás kifejeződéseként szerepel. Úgy hiszem, a reneszánsz üzenete ennek épp az ellenkezője. Túl azon, hogy az emberarcú Isten ábrázolása maga is szokatlan és szinte egyedülálló a művészettörténetben, éppen azt fejezi ki, hogy az erőtől duzzadó Ádám már nincs többé az Isten kezében. Ujjaik már össze sem érnek. Az ember, mint a »teremtés szabadon engedettje«, az alkotótól független úton indul el, hisz elég erős ahhoz, hogy a saját életét élje, s a saját harcát maga vívja meg.” (42) E két szellemtörténeti áramlat határán élt és alkotott Kálvin, emberként lépve a katedrálisba.
A könyvbemutatón a szerző arról is szólt, hogy 2012-ben Budapesten a templommal szemben felállított Kálvin-szobor elhelyezése elhibázott, „mert Kálvin teljes mértékben az egyházban élt, és innen, az egyházból tekintett a világra”,  nem pedig fordítva. Arról van szó, hogy a református hívőnek Istennel való kapcsolatából fakad a társadalmi felelősségvállalása, és nem pedig a társadalmi viszonyok határozzák meg istenképét. Abból a szempontból is suta a szobor szimbolikus helye, hogy nem a főbejárattal szemben áll, hanem az oldalfal vonalában. A könyvben gyakran visszatérő motívum, (32, 42, 51, 53, 55, 56, 107, 111), hogy Kálvin a gyönyörű katedrálisba – Isten tiszteletére – nem a hátsó bejáraton lép be, amelyen keresztül az ember saját erejéből igyekszik az üdvösség felé, hanem „Is-ten dicsőségének és szabad döntésének királyi” főbejáratán (32).
Szűcs Ferenc is a főbejáratra mutat, és úgy érzem, arra biztat mindannyiunkat, hogy a túlságosan emberközpontú, szövevényes, kapcsolatokat és magatartásokat elemző, boldogságot és boldogtalanságot, örömet és szomorúságot relativizáló társadalmi viszonyokban és kommunikációs technikákban elvesző ember szálljon ki egy kicsit a theatrum gloriae hominum-ból (77), a főbejáraton lépjen be a katedrálisba, és így a mindenséggel együtt dicsőítsük Istent, hogy majd emberként is meg-találjuk helyünket.

Dr. Kodácsy Tamás (Dunakeszi)