A veszteséggel, elmúlással járó érzelmeknek a kimutatása kultúrkörünkben egyre nehezebbé vált. A korábbi, hagyományos gyász-búcsú rítusok, amelyek ezen érzelmek lelki feldolgozását segítették, hatásukat veszítették. Ez azt jelenti, hogy az extrém érzelmi megterheléssel az érintettnek, jelen esetben a gyermekeknek a korábbi idők kollektív gyakorlatával szemben, külső, rituális segítség nélkül, önerőből kell boldogulniuk. Az érzelmileg érintett felnőttektől egyrészt akut állapotuk miatt, másrészt az általános gyászképtelenség miatt, a gyerekek nem várhatnak segítséget. Akkor hát kitől?
Mindazoktól, akiket Isten érzékennyé tett egy-egy küzdő gyermeki sors iránt, mindazoktól, akik meglátják a felszín mosolya, játéka mögött a kérdéseket, harcokat, akik fél füllel tudomást szereznek egy család nehézségeiről. Legyünk bármilyen kapcsolatban a gyermekkel – rokon, ismerős, szomszéd, hitoktató, lelkipásztor – Isten a látás mellé felelősséget is adott.
De mit tegyünk? Mit mondjunk? Nem szívesen hozunk elő ilyen nehéz témát a gyermek előtt, azt gondolva, hogy ne terheljük vele feleslegesen. Pedig a gyermek számára nem elsődlegesen az elmúlás témája a nehéz, hanem az azt körüllengő bizonytalanság. De mitől is nehéz ez a téma? Hiszen az elmúlás, a változás az élet körforgásának természetes velejárója. A levél lehullik, az elvetett mag elhal, … mindez itt van körülöttünk. Mégis mi tettük tabuvá, nem tudunk vele mit kezdeni.
Pedig a gyermek is előbb, utóbb találkozik az élet végességével, amikor lát egy elpusztult állatot, búcsúznia kell házi kedvencétől, vagy valamelyik családtagtól. Ez elkerülhetetlen. Nem az lenne inkább a segítség, ha mindezekre az eseményekre felkészítenénk, ha a halál kérdésével kapcsolatos kérdésekre közösen keresnénk a választ? Mert valljuk be őszintén, sokszor azért félünk a témától, mert nekünk felnőtteknek is csak kérdéseink vannak, de nem találjuk a válaszokat.
Catherine House – Honor Ayres: Hová ment nagypapa? című könyve ebben a közös útkeresésben nyújt rendkívüli módon segítséget egy kislány és a nagymamája közti párbeszéden keresztül. Nem mond többet, de nem mond kevesebbet sem, mint amire egy gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy megnyugvást találjon az élet Uránál, Istennél. Nincsenek tabuk, a beszélgetés során nevén nevezik a gyászt, az ezzel járó szomorúságot és hiányérzetet, amit a nagypapa elvesztése okozott, de mindezek között felmutat az Élet és a vigasztalás Istenére, aki igenis a gyászunkat képes örömre fordítani.
Egyszerű nyelvezete, kedves grafikája egyaránt arra bátorít, hogy merjük elővenni óvodai-, iskolai csoportban, családban, hogy minél több felnőtt és gyermek közösen, vagy külön-külön átélje ennek a könyvnek a segítségével Isten gyógyító csodáját!

Kovácsné Gombos Tímea

Reformátusok Lapja