A gyógypedagógiát és pszichológiai tanulmányokat is végzett lelkipásztor 1938-ban kezdett el – ahogy ő nevezte – „különleges szeretetmunkát” végezni: szervezője és hat évtizeden keresztül szolgálattevője volt siket, vak, mozgássérült és egyéb fogyatékkal élő emberek lelkigondozásának. A siketek jelnyelve és a vakok által használt pontírás ismerete alapvetően segítette őt ebben az úttörő missziói munkában.

A kötet lapjain nemcsak Jakab Miklós életének és a missziói szolgálatának fontosabb mérföldkövei elevenednek meg, de kor- és egyháztörténeti adalékokat is nyújt a kiadvány azokhoz az évtizedekhez, amelyekben az állam oldaláról – és sokszor egyházi részről is – ellenállásba ütközött a fogyatékosügy. Őt minden nehézség ellenére egy gondolat vezérelte: a megváltás örömét minden áron átadni. „Tehát ha a hallássérült beszélő siket marad, és soha nem kapja meg a halálon inneni létben a hangzó beszéd hallásának ajándékát, akkor is az lesz a központi kérdés, hogy »Találkoztál-e azzal a Krisztussal, aki téged megváltott?«” – olvasható vallomása a könyvben.

Külön fejezet szól a siketvakok közötti szolgálatáról is. Jakab Miklós kiemeli Gyenge Imréné tanítónőt, aki idővel szinte teljesen megvakult, és elveszette a hallását is. Mégsem panaszra nyitotta száját, hanem elfogadta sorsát, és komoly missziói szolgálatot végzett.

              Többek között vereseket is írt, amelyek azonban nem kerültek be egyházi lapokba. „Fájdalmas dolgok ezek – fogalmaz Jakab Miklós visszaemlékezésében –, és tünetei annak, hogy mennyire vagyunk lemaradva az empátia terén ezektől az értékes embertársaktól, embercsoportoktól, akiken keresztül Isten akar üzenni.”

A néhai lelkipásztort arra választotta ki Ura, hogy egy életen át ezekkel az értékes embertársainkkal foglalkozzon.

bodazs

Gyenge Imréné

Sorsom

Körém a csend ólomfalat von,

Ne értsem a táj hangjait!

Nem mond mesét vidám patakvíz,

Nem zsong madárdalos csalit.

Villám dübörg? Megráz a hang, de

Fülemben az csak mély moraj.

Szeretteim beszélnek? A szó alig

Több már, mint szél-sóhaj.

x

Szememre tompa éj szövődött,

Elnyel sugárt, el színeket.

Vadrózsaág vagy zúzmarás gally?

Egyforma lett, koromlepett.

A hajnalom nem bíbor hullám,

Hűs permet a füvön csupán.

S a nyári dél arany özönje

Csak izzó, hőontó vulkán.

x

Miért? Nem kérdezem. Halk rebegve

Kimondom én: „Igen, Atyám!”

Te így akartad, így van hát jól,

Másként súlyát hogy bírhatnám?

És szent kezedből elfogadva

Nem átok, nem, nem, egyik sem!

Az „ólomzárka” szálló szárny lesz,

Atyám: feléd emel, viszen!

x

A csendfal igéd el nem zárja,

Behozzák azt a kis pontbetűk!

Ám „Ne félj, csak higgy, az Úr veled van!” –

Óh, mily erő rejlik bennük!

Elektromos kis készüléken

Az orgonát is hallhatom.

S a szent hajlékban hálaének

Ujjongva kelhet ajkamon!

x

Hisz engeded, Atyám, hogy értsem

A kegyelem dicső voltát.

S a célt, amely felé Fiad visz

A csenden át, homályon át!

Az üdv honában vársz reám, s ott

Megláttatod szent arcodat!

Hát nincs okom áldásnak tudnom

Siketvak embersorsomat?