Az imádságról való elmélkedésekben üdén hat és az olvasó imaéletének bátorítását is szolgálhatja a vallomásos hangnem, amit elsősorban azok tudnak megütni, azoknak az írásaiból sugárzik, akik imádságos légkörben nevelkedtek, akikben erős nyomot hagyott az, hogy felmenőiket látták és hallották imádkozni, sőt együtt végezték ezt a „munkát”, folytatták ezt a „küzdelmet”. Mert „ha jól meggondoljuk, az igazi imádság maga is munka, az igazi imádság maga is küzdelem, olykor még véres veríték-cseppektől is kísérve, mint Jézus esetében a Gecsemáné-kertben” – fogalmaz Derencsényi István.

Érdekesek azok a meghatározások, amelyekkel a szerzők az imádságot próbálják meg definiálni: Isten jelenvalóságának átélése, „bemosakodás“ a szolgálatra, hallható bizonyságtétel, életünk megnyitása Isten előtt, pecsét a hiten, navigációs eszköz, vallástétel Isten előtt, az ember lelki immunrendszerének az energiaforrása, Isten országának a nyelve stb.

Nagyon jó, hogy a személyességen túl sok írásban érezni a közösségért vállalt felelősséget is. Szépen kidomborodik az a törekvés, hogy imaéletünkben mindenekelőtt a gyülekezeteink épülé-sét kell szem előtt tartanunk, amint Püski Lajos rögzíti a célt: „Ahogyan az apostolok sem vállalhattak fel személyesen minden szolgálatot az ősgyülekezetben, úgy mi is elsősorban azért imádkozzunk és azon munkálkodjunk, hogy legyenek megtérések. A Krisztus követőivé vált testvéreinket pedig igyekezzünk felkészíteni és szolgálatba állítani. A fogyatkozás, erőtlenedés olykor már kritikus állapotában is hasonló a feladata minden lelkipásztornak. Akkor maradunk meg, ha megmaradunk – különösen lelkészként – az imádkozás és az ige szolgálata mellett!”

A. Kis Béla