Próbálgatjuk, miként lehet közérthető válaszokat adni azoknak, akik keresnek, akik kérdeznek, akikben mozdul egy belső erő. Ugyan nehéz ez a műfaj, mégis van már hagyománya az „ismeretterjesztő” hittani irodalomnak. Persze vannak olyanok is, akik nem keresve, hanem megkérdőjelezve, esetleg támadva kérdeznek: nem hívők, szkeptikusok, agnosztikusok. Velük szemben már oly hosszú múltja van a hitvédelmi irodalomnak, mint maga a kereszténység. Ügyes érvelés, filozófiai fegyverzet, a tudományos eredmények vizsgálata, az emberi psziché elemzése – megannyi módja van annak, hogy hitvédelmet, apologetikát alkossunk.

Mindeközben van azonban egy csoport, akinek senki sem ír. Aki mintha teljességgel magára maradna. A kételkedőkről van szó, azokról, akik úgy vannak bent, mintha kissé kint is lennének. Vagy mintha a holdkóros fiú apjának szavaival mondanák: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” Ők azok, akik nem hittételekkel vitatkoznak, nem értelmi magyarázatra, nem a hittitkok ész szerinti feltárására áhítoznak, hanem valami másra: a jelenlétre. Ők nem megkérdőjeleznek, náluk nem a kritika vagy a támadás áll a középpontban, hanem egy sokkal arctalanabb, körvonalazhatatlanabb valami: a hiány. De talán írhatnánk így is: Hiány, hiszen nem akármilyen abszenciáról van itt szó. Nem egyszerűen egy érzést keresnek, nem egyszerűen egy csodára várnak. Amit ők szeretnének, az az abszolút jelenlét – az Abszolútum jelenléte. Az abszolút személyesség – a személyes Abszolútum.

Robert W. Wennberg, aki lelkipásztor és a teológia tanára, könyvében ezek felé az emberek felé fordul. Felismeri a fentebb említett hiányt, szembesül a kételkedő ember magára maradottságával – hiszen a kétkedő nem csak a Hiánnyal szembesül, hanem azzal a ténnyel is, hogy egyházi közössége nem igazán tud vele mit kezdeni.

A Kételkedők könyve a fogalmi tisztázástól, az alapok megvilágításától indul. Kifejti, miben, miért más egy kételkedő, mint egy szkeptikus vagy egy kereső/kérdező. Felvázolja az igazsághoz való viszonyon keresztül a vonatkozó emberi magatartások eltérését. Ezután tud a kételkedő hívő (nem paradoxon ez a kifejezés!) élethelyzetéről írni. Kik a legfőbb vezetők ezen az úton? Talán furcsának tűnik ez egy protestáns szerző tollából született műnél, de Kalkuttai Teréz és Keresztes Szent (sic!) János. A recenzens ezen a ponton kénytelen egy rövid kitérőt tenni. Mennyire örömteli a hit egységének a tapasztalata, amikor azt látjuk, hogy a nagy „katolikusok” valójában nagy keresztények, a nagy hitcsalád közös kincsei, akikben az evangéliumi élet, az isteni kegyelem nem felekezeti, hanem valóban krisztusi (azaz: keresztény) csodát hozott létre. Csak kívánni tudjuk, hogy a katolikus szerzők, olvasók is ugyanilyen otthonossággal mozogjanak a protestáns lelkiség nagyjainak körében!

Keresztes Szent János vázolja fel a lélek sötét éjszakájának állapotát. A sokszor talán barokkosan megfogalmazott leírások formai- nyelvi furcsaságai ellenére is megdöbbentő, mennyire friss, mennyire eleven minden szava!

Ami azonban kifejezetten elgondolkodtató, az Kalkuttai Teréz személyes hitélménye. Jelen sorok írója évekkel ezelőtt, a boldoggá avatás kapcsán meginduló forráskiadásokat olvasva döbbent rá, mennyire modern, sőt posztmodern kortársunk ez a szerzetesnővér, akit kívülről sokan elintéztek egy kézlegyintéssel: kedves, aranyos, hősiesen szolgál és szeret. Feljegyzés-töredékei és levelei alapján azonban elénk áll valaki, aki napunk emberének magányérzését, hiánytapasztalását, lelki-szellemi sötétségét, akár még azt is mondhatnánk, elidegenedését döbbenetes mélységgel, egzisztenciális intenzitással élte át. Ez az, ami kívülről soha nem látszott, aminek semmilyen külső jelét nem tapasztalhattuk soha Teréz anya kapcsán

„’49 vagy ’50 óta tölt el az elveszettségnek ez a borzalmas érzése – ez a mondhatatlan sötétség – egyedüllét – Isten utáni folyamatos vágyódás –, ami olyan mély fájdalmat okoz szívemnek. – Olyan nagy a sötétség, hogy semmit sem látok – sem érzésemmel, sem eszemmel. – Isten helye üres a lelkemben. – Isten nincs bennem. (…) Úgy látszik, hogy valódi életem ellentmondásos. Segítek a lelkeknek – hogy merre menjenek? – Miért van mindez? Valódi énemben hol van a lélek? Isten nem akar engem. – Néha – hallom, hogy a szívem felkiált – ’Istenem’, és nincs válasz. – Nem tudom kifejezni a kínt és a fájdalmat.”

Olvasva e sorokat, gondolna-e bármelyikünk arra, hogy Kalkuttai Teréztől s nem kortárs íróink, művészeink, gondolkodóink valamelyikétől származik? Ennek a csodálatosan őszinte léleknek a lenyomata szerencsére már magyarul is olvasható (Teréz anya, Jöjj, és légy a világosságom! Kalkutta szentjének személyes írásai, Vigilia, Budapest 2008).

Hogyan találja meg a kiutat ebből a „sötét éjszakából” Wennberg? A legfontosabb felismeréssel: a húsunkba vágó, elevenen sajgó hiány – egyszerre jelenlét is! Hisz a kételkedő nem szkeptikus! A kételkedő épp azért szenved, mert valahol tud az igazságról, Istenről, mindenről – éppen ezért érzi a hiányát, távolságát, elrejtőzését. Ebből kell kiindulni, s keresni az utat! A megoldás alázatban, türelemben és józan belátásban, elfogadásban rejtezik. El kell fogadnunk, hogy lelki életünk törvényei között ott a hullámzás, a növekedés és fogyás szabálya is. Be kell látnunk, hogy az, ami számunkra igazság, nem biztos, hogy egyértelmű és elfogadható másvalaki számára is. Nem lázadozhatunk Isten távolságának érzete ellen – mert a lelki mesterek tapasztalata szerint ez az érzés nagyon sokszor magától Istentől ered, ő akar így kihívás elé állítani minket. El kell fogadnunk, hogy vallásosságunk nem lehet érzelmi alapú, nem állhat a „siker” érzésében (sikeresen imádkoztam, sikeresen hiszek, sikeresen élem a kereszténységemet…). Sokszor inkább a „téli lélek”, a didergő, kereső emberszív hűsége és kitartása lesz az, ami a hit elmélyülését hozza magával.

Wennberg könyve értékes és hasznos olvasmány, magával ragadja az Olvasót. Biztatás, megértés és támogató jóindulat sugárzik szavaiból. Jákob bibliai példájával zárja kötetét, aki egy álltó éjjelen át tusakodott az Úrral a Jabbok folyó gázlójánál. Innen vonja le a hívő ember kételyének értelmére vonatkozó következtetését. „A kulcs: végig kitartani a sötét éjszakánkban. Mert ez keresztyén utunk hűséges és türelmes folytatását jelenti. Nem engedjük meg, hogy fogásunk elől kitérjen Isten, azáltal, hogy elhagyjuk Isten ügyét, és egyszerűen eleresztjük őt. Eléggé akarjuk Istent? (…) Ha szívünk legmélyebb vágyaiból igen hangzik fel, akkor kétségtelenül kitartunk és győzünk. A hajnal talán nincs olyan közel, mint kívánjuk, és egyesek számára az éjjel hosszú lesz, de ki kell tartanunk, mindig észben tartva a nagy jutalmat, amit már megragadtunk.” Mitől ébredhet bennünk a kételyen túli győzelem reménye? A leginkább paradox kijelentésből: az ellenfelünk egyben a Pártfogónk is. Ő akarja, hogy küzdjünk – és ő azt akarja, hogy győzzünk!

Dr. Török Csaba

A könyv nem keresztyén apologetika (bár az amerikai szerző éveken át tanított apologetikát), sem nem pszichológiai tanácsadás. Az olvasóban egy hozzávetőlegesen egészséges pszichét feltételez (depressziótól menteset, mert akkor már orvosi oka lehet a hitbeli bizonytalankodásnak). Olyanoknak íródott, akik úgy érzik, Isten távol van tőlük, nem érzik jelenlétét az életükben – hiszen vannak (lehetnek) különböző hosszúságú időszakok a hívők életében is, amikor sok mindent megkérdőjeleznek (akár Isten valós létezését is).

A hívő életének embert próbáló szakaszai közé tartozik „a lélek sötét éjszakája”. A kifejezés Keresztes Szent Jánostól származik, aki úgy vélte, hogy a sötét éjszaka is Isten műve. A lélek ilyenkor megtisztul sok bűntől, az „éjszaka” összetöri a felsőbbrendűség érzetét, gátat szab a lelki gőgnek. „Ha van valami, ami alázatra nevel, akkor a lélek sötét éjszakája az” – teszi hozzá saját tapasztalatát a szerző.

És ha sikerült magunkat átvergődnünk „a lélek sötét éjszakáján” és felül tudtunk kerekedni a kételyeinken, lelkileg megerősödve kerülhetünk ki a hit fejlődési útjának ebből az állomásából, hiszen: „...lehetséges időben visszanyúlni és keresztyén utunk kételytől elsötétült időszakain elgondolkodni, és olyan fontos észrevételeket tenni, amelyek előnyösen fordíthatók mostani hitéletünk javára.”

A. Kis Béla