A 2008-ban megjelentetett kétkötetes Reményik Sándor Összes versek épp ezért még történelmi szempontból is hiánypótló kiadás. A korábbi, azonos című kötethez képest immár tartalmazza az 1943-as verseken kívül a 2002-es Hátrahagyott verseket, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött Reményik-hagyatékból állítottak össze. A kétkötetes, rendkívül igényes kivitelű vállalkozás több kiadó összefogásából született: a Kálvin, a Luther és a Polisz kiadók Dávid Gyula szerkesztésében bocsátották közre a verseket.

            A szépirodalomi logosz működőképességét az olvasó magán tapasztalja meg a legnyilvánvalóbban. Hogy volna lehetséges az irodalom megváltoztató (és talán „megváltó”) ereje nélkül az, hogy Szabó Magda Abigélját végigolvasva alapvető vággyá válik bennünk az, hogy megtapasztaljuk a közösséghez tartozást és annak megtartó fegyelmét? Vagy később, ha Horatius munkáit kézbe vesszük, hogyan kezd dolgozni bennünk az „aurea mediocritas” és a „carpe diem” elve, de már nem felszíni, félreértett, hanem valóságos jelentésében.

Az összegyűjtött Reményik-versek lapozgatása közben egy-egy mű ikonikusan emelkedik a többi fölé, amelyek üzenete a két legfontosabb hívószó Reményik költészetében: a közösség és a kegyelem. Mint például az Atlantisz harangoz soraiban:

„Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,

 Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.

 Elmerült székely faluk hangja szól

 Halkan, halkan a tengerfenéken.”

            Az új kiadás borítóján Reményik Sándor fotója. Lehajtott fej. Dac vagy mélabú az arcán? Vajon min gondolkodott akkor? Fejemben felsorakoznak az ismert életrajzi tények: Erdély, Kolozsvár, jómódú, építész apa, az irodalomnak élő ifjú Reményik, az Erdélyi Helikon alapítása, a Pásztortűz folyóirat, a Baumgarten-díj. És transzilvanizmus, Trianon, a Végvári-versek…

A Végvári álnéven írt versek egybeforrtak a belenyugvást nem ismerő küzdelemmel. A húszas években születtek, nem csodálkozhatunk azon, hogy elkeseredés és időnként ellenségesség hangja zendül meg bennük, hogy aztán a Mért hallgatott el Végvári című versében Istenben bízva már ezt írja:

„Nem a mi dolgunk igazságot tenni,

  A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

  Elhallgatott, – mert vad tusák közül

  Immáron Istenéhez menekül.

  Vele köt este-reggel új kötést.

  És rábízza az igazságtevést.”

Erdély és az ott élők sorsa nem hagyta, hagyhatta nyugodni. Ahogy lehet című versét újra és újra idézik, a mai napig útmutató értékű az erdélyiek számára, ahogy a Templom és iskola is az egyik legtöbbet említett Reményik-mű. Az utóbbi cím az erdélyi magyarság megmaradásának két alapvető fogalmát állítja középpontba: a templom nemcsak az istentiszteletek, az imádság, a vallásos élet megszentelt helye, de az erdélyi magyarság szakrális intézménye is, amelynek fontos szerepe van a nemzeti identitás és kultúra fenntartásában. Ugyanennyire szakrális jelentőségű az iskola is, az anyanyelvi nevelés színtere, s ezáltal szintén a nemzeti öntudat és kultúra védelmének intézménye. A templom és az iskola közösségformáló és kultúramegtartó szerepe ma is megvan, Reményik Sándor jól érzékelte, hogy ez a két intézmény az erdélyi magyarság megmaradásának záloga.

            Dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök egy általa tartott istentiszteleten mondta Reményikről összekapcsolva a költő életművét János evangéliumának Logosz-himnuszával: „Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról”. Ahogy minden művész teszi, aki Isten eszköze egy égi és földi haza építésében.  

    L. E.